|
 |
 |
 |
 |
 |
 |
A medvefókák az úszólábúak (Pinnipedia) rendjén belül a fülesfókák (Otariidae) családjába tartoznak. Kilenc fókafajt szokás magyarul medvefókának nevezni. Közülük nyolc az Arctocephalus nemzetség tagja; a kilencedik, az északi medvefóka (Callorhinus ursinus) önálló nemzetséget alkot. Az Arctocephalus nemzetségnév jelentése "medvefejű" (valószínűleg innen ered a magyar medvefóka szó is).
A kilenc faj testalkata hasonló. Akárcsak az oroszlánfókák, a medvefókák is viszonylag ügyesen mozognak a szárazföldön; uszonyaikon úgy járnak, hogy hasuk közben nem érinti a talajt. A hímek hosszabbak és főleg nehezebbek, mint a nőstények. A hímek felsőteste és nyaka rendkívül erőteljes, nyakukat hosszú, dús szőrzet borítja. Színezetük általában barnás, feltűnő mintázatuk nincs. A nőstények világosabb színűek, mint a hímek. Az újszülött kölykök feketék, és 3—4 hónapos korukban nyerik el végleges barnás színüket.
A medvefókáknak kisebb fejük és hegyesebb orruk van, mint a hasonló alkatú oroszlánfókáknak. Szőrzetük, az oroszlánfókákéval ellentétben, kétrétegű, a hosszabb, durvább fedőszőrök között rendkívül sűrű, rövid, finomabb pehelyszőrökből álló szőrzet nő. Ezért a medvefókák prémje értékes; angol nyelven a fur seal ('prémes fóka') névvel illetik őket.
A medvefókák általában kisebb termetűek az oroszlánfókáknál. A legtöbb faj hímjei elérik a kétméteres hosszat és a 200 kg súlyt, míg a nőstények csak 120—150 cm hosszúak, és ritkán nehezebbek 50 kg-nál. Az újszülött állatok súlya fajok szerint változik, 3—8 kg.
Mivel szaporodásuk nem kötődik a jéghez, a medvefókák élettere nem korlátozódik a hideg térségekre. A kilenc faj különböző földrajzi területeken él; többnyire nevük is élőhelyükre utal. A szaporodási időszakban hatalmas lélekszámú telepekben élnek. Egyes fajok egész évben szaporodási helyük közelében tartózkodnak; mások a szaporodási időszakon kívül több ezer kilométerre is elvándorolnak onnan.
Dél-afrikai medvefókák
telepe
Rajokban élő, kisebb nektoni halakkal (tőkehal, hering, szardella, szardínia, makréla), tintahalakkal, néha tengeri madarakkal táplálkoznak. Táplálékukért 200 m mélyre is lemerülnek.
Szaporodási időszakuk nyáron van. A vándorló életmódú fajok hímjei előbb érkeznek a szaporodási helyekre, mint a nőstények, és folytonos verekedésekkel igyekeznek maguknak minél nagyobb területet kisajátítani. A nőstények megérkezésük után néhány nappal világra hozzák kicsinyeiket. Ellés után néhány nappal a nőstény ismét fogamzóképes állapotba kerül. A hím territóriumot alakít ki a parton, ahonnan agresszíven igyekszik a többi hímet távoltartani, majd minden, a territóriumon tartózkodó fogamzóképes nősténnyel párzik; egy erős hím egy idényben 40 nősténnyel is párosodhat. A hímek a szaporodási időszakban egyáltalán nem táplálkoznak.
Az anya több hónapig gondoskodik kölykéről. Ezalatt több napra távol marad, hogy táplálékot keressen magának, majd egy-két napig intenzíven szoptatja kölykét, majd ismét eltávozik.
A medvefókák 4—5 éves korukban válnak ivaréretté. A nőstények ebben az életkorban el is kezdenek szaporodni, a hímeket viszont erősebb társaik nem engedik a nőstényekhez jutni. Ők csak 8—9 éves korukra erősödnek meg annyira, hogy párosodni tudjanak. 25 éves korukig élhetnek, de a hímeknek a folyamatos marakodás miatt nemigen van erre esélyük.
Természetes ellenségeik a cápák és a kardszárnyú delfinek. Ahol a medvefókák az oroszlánfókákkal együtt élnek, ott gyakori, hogy az újszülött kölyköket az oroszlánfókák széttépik. Néhol a szárazföldi ragadozók is vadásznak fókakölykökre.
Az értékes prémű medvefókáknak a 17.—18. században gyűlt meg igazán a bajuk az emberrel. Milliós nagyságrendben gyilkoltak le fókákat, elsősorban fiatal hímeket, és ennek következtében több faj a kihalás széléig jutott.
Fotó: M. Boylan. Szabad
felhasználású
Az északi medvefókát Linné írta le 1758-ban. A Callorhinus név jelentése 'szép bőrű', az ursinus fajnévé 'medvéhez hasonló'.
Az északi medvefókák legnagyobb kolóniái a Bering-tengeren, a Pribilof-szigeteken (Alaszka) és a Parancsnok-szigeteken (Oroszország) vannak; ezenkívül szaporodnak a Bogoslof-szigeten (az Aleut-szigetek egyike), a Kuril-szigetek némelyikén, Szahalin partjainál, valamint a kaliforniai San Miguel-szigeten is.
Különféle halakkal, lábasfejűekkel, rákokkal táplálkozik, néha madarakat is elfog; 75-féle zsákmányállata ismert. Gyakran éjszaka keres táplálékot.
A hímek májustól július végéig, a nőstények júniustól novemberig tartózkodnak a kolóniákon. Télen az állatok a Bering-tengerből Japánig vagy Dél-Kaliforniáig is elvándorolnak. Mind a hímek, mind a nőstények évről évre pontosan ugyanarra a helyre térnek vissza.
A nőstények júniusban, 2 nappal a kolóniára érkezésük után világra hozzák utódaikat, majd átlagosan 5 nappal később párosodnak. A nőstény utódját októberig vagy novemberig szoptatják; ezalatt eleinte 4—5 napos, később 8—10 napos táplálékszerző utakat tesz, és több száz kilométerre is eltávolodik a kolóniától. A fiatal állatok négyhónapos korukban kelnek útra, és kétéves korukban térnek vissza a szigetre, ahol születtek; ezt a másfél éves tengeri utazást csak 40 százalékuk éli túl.
Az aleut őslakosok ezt a fókafajt ősidők óta vadászták. Az európaiak számára a Parancsnok-szigeteken élő állományt Georg Wilhelm Steller fedezte fel 1741-ben, és az állatokat szinte azonnal irtani kezdték prémjükért. 1786-ban Geraszim Pribilov orosz fókavadász felfedezte a Pribilof-szigeteki kolóniákat is. 1799-ben már észlelhető volt a fókaállomány csökkenése, ezért az orosz állam megtiltotta a nőstények elejtését. 1911-ben nemzetközi szerződés tiltotta meg a medvefókáknak a tengeren való megölését. 1956-ban az amerikai szakhatóságok arra jutottak, hogy a medvefókák túlszaporodtak, és drasztikus selejtezésre van szükség, ezért 1968-ig összesen 330.000 nőstény fókát elpusztítottak. 1968-ban az amerikaiak megszüntették a kereskedelmi célú fókavadászatot, de a Pribilof-szigetek lakosai önfenntartási céllal ma is elejthetnek fókákat, és az orosz területeken is van bizonyos mértékű vadászat.
Ma a világon mintegy 1,2 millió északi medvefóka él; létszámuk a Pribilof-szigeteken a vadászati tilalom ellenée csökken, a többi szaporodási helyen viszont növekszik. A fajt természetvédelmi szempontból a sérülékeny (vulnerable) kategóriába sorolják.
Rudyard Kipling A fehér fóka című meséjének hőse Kotik, az albínó északi medvefóka. — A mese szövege magyarul — A mese rajzfilmváltozata 1 2 3
Szabad
felhasználású (Creative Commons)
A dél-amerikai medvefókát egy bizonyos Zimmerman írta le 1783-ban. Ez a faj Dél-Amerika déli részén él. A csendes-óceáni partvidéken legészakibb előfordulási helye a perui Paracas-félsziget. Chile, Argentína, Uruguay partjai mentén sokfelé vannak telepei; az atlanti partvidéken Brazília déli részén van elterjedésének északi határa. Kolóniái többnyire a partközeli szigeteken vannak. A Falkland-szigeteken egy külön alfaja (Arctocephalus australis australis) él.
Halakkal (szardínia, szardella, makréla), valamint lábasfejűekkel, rákokkal, csigákkal él. 7 percig is a víz alatt maradhat, és 170 m mélyre tud lemerülni. A nőstények egész évben a telepek környezetében tartózkodnak. Kicsinyeiket október és december között hozzák világra. Ellés után 5—8 nappal ismét párosodnak valamelyik hímmel. Utódaikat egy évig vagy tovább is szoptatják. A nőstények 4 éves korukban válnak ivaréretté; 21 évig is élhetnek.
Dél-Amerika indián őslakói prémjéért és húsáért évezredek óta vadászták. Az európaiak 1724-ben kezdték vadászni, elsősorban Uruguayban, ahol a legnagyobb számban élt; a vadászat itt folytatódott a legtovább, az 1990-es évekig. A 20. század első felében Peruban is intenzíven vadászták: 1925 és 1946 között 800.000 fókát gyilkoltak le. Ezt az öldöklést alig 40 fóka élte túl. Ma a faj mindenütt védelem alatt áll, bár illegális vadászata előfordul. Teljes létszáma 235.000 és 285.000 között van, és a perui állomány is több tízezerre nőtt. Így nem tekinthető veszélyeztetettnek, az IUCN a least concern kategóriába sorolja.
Az új-zélandi medvefóka Új-Zéland két szigetén, a környező kisebb szigeteken, valamint Dél-Ausztrália egyes partszakaszain szaporodik.
Fotó: Kelly J. Kane.
Szabad felhasználású
Ez a legkisebb testű fülesfókafaj: a hímek átlagosan 64 kg, a nőstények pedig mindössze 27 kg súlyúak. Kizárólag az Ecuadorhoz tartozó Galápagos-szigeteken él, tudományos nevét is a szigetcsoportról kapta. A faj leírását Heller készítette el 1904-ben.
Főleg tintahalakkal táplálkozik. Képes 170 m mélységbe lemerülni, és 8 percig a víz alatt maradni. Természetes ellensége nemigen van. A nőstények augusztus és november között érkeznek a telepekre, 2—3 nappal később megellenek, majd újabb 8 nap múlva párosodnak valamelyik hímmel. Kicsinyüket 2 évig vagy még tovább is szoptatják, akkor is, ha közben újabb utódot hoztak a világra.
Prémjéért a 19. század elejétől vadászták. 1934-től védelem alatt áll. Fennmaradását éghajlati jelenségek veszélyeztetik: 1983-ban az El Niño miatt olyan táplálékhiány alakult ki, hogy a felnőtt fókák 30 %-a elpusztult, az utódok közül pedig talán egyet sem sikerült felnevelni. Veszélyt jelentenek rájuk az elvadult kutyák is, amelyeket minden igyekezet ellenére sem sikerült kiirtani a szigetekről. Ma a galápagosi medvefókák létszáma 12 ezerre tehető, és viszonylag stabil; ennek ellenére a fajt az IUCN a veszélyeztetett (endangered) kategóriába sorolja.
Általában barna színű, de előfordulnak teljesen fehér szőrzetű (de nem albinó) példányai is.
Az antarktiszi medvefókák nem az antarktiszi kontinensen élnek, hanem többségük a Dél-Amerika déli csücskénél fekvő Déli-Georgián; emellett előfordulnak a Déli-Orkney-, Déli-Shetland-, Déli-Sandwich-, Bouvet-, Heard és MacDonald-, Kerguèlen- és Macquarie-szigeteken is.
A fiatal állatokra leopárdfókák is vadásznak.
A Juan Fernández-szigeti medvefókát egy Peters nevű zoológus írta le 1866-ban; a tudományos név R.A. Philippi nevét őrzi, aki a santiagói természetrajzi múzeum igazgatójaként begyűjtötte a leírás alapjául szolgáló koponyát és bőrt.
A faj egyetlen élőhelye a Csendes-óceán délkeleti részén található, Chiléhez tartozó Juan Fernández-szigetcsoport, amely egyébként arról híres, hogy egy Alexander Selkirk nevű matróz hajótörése után évekig itt élt teljes elszigeteltségben, és ez szolgált a Robinson-történetek alapjául.
A nőstények november és január között hozzák világra utódaikat, és 7—10 hónapig szoptatják őket.
Az európaiak először 1687-ben vadásztak erre a fókafajra. A vadászat a 19. század elején volt a legintenzívebb: 1801-ben egyetlen hajó egymillió fókabőrrel tért vissza a szigetekről. 1898-ban csak az vetett véget a gyilkolásnak, hogy a vadászok nem találtak több eleven fókát. A szakemberek évtizedekig azt hitték, hogy a faj teljesen kihalt; Kipling is megemlékezik fent említett meséjében a mazafuerai Elpusztult Nemzetségről. 1965-ben a kutatók Más Afuera szigetén mintegy 200 állatot találtak; létszámuk azóta szépen növekszik, és ma már 10.000 körül jár. Az IUCN jelenleg a 'majdnem veszélyeztetett' (near threatened) kategóriába sorolja.
Az Afrikában és az Ausztráliában élő medvefókák igen közeli rokonok: egyazon faj két alfaját alkotják. A dél-afrikai alfaj Arctocephalus pusillus pusillus, az ausztráliai Arctocephalus pusillus doriferus néven ismert. A tudományos névben szereplő pusillus jelentése 'kicsi'. Ez a név azonban nem találó, hiszen ez a legnagyobb testű medvefóka-faj: az ausztráliai alfaj kifejlett hímjei átlagosan 280, a nőstények pedig 76 kg súlyúak. Genetikai kutatások szerint a ma élő medvefókák közös őse ehhez a fajhoz hasonlíthatott leginkább.
A dél-afrikai alfaj élőhelye Namíbia és a Dél-afrikai Köztársaság. Az ausztráliai alfaj a kontinens délkeleti részén, elsősorban Victoria állam és Tasmania partjai mentén él.
Természetes ellenségeik a cápák. A parton tartózkodó kölyköket oroszlánok vagy sakálok is elragadhatják.
A dél-afrikai alfajt Namíbiában kereskedelmi céllal vadásszák.
Fotó: NOAA. Public
domain
A guadalupei medvefóka a Mexikó csendes-óceáni partjától 200 km-re fekvő Guadalupe szigeten szaporodik; néhány vállalkozó kedvű hímnek sikerült tanyát vernie a kaliforniai San Nicolas-szigeten is.
A nőstények általában júniusban érkeznek a kolóniákra, 3—6 nap múlva világra hozzák kölykeiket, majd 7—10 nappal később ismét párosodnak. Utódaikat a következő tavaszig szoptatják, eközben 2—6 napos táplálékszerző utakat tesznek a tengeren. A hímek a téli időszakban nem látogatják a kolóniát.
A guadalupei medvefókát a 18. század végén kezdték kereskedelmi céllal vadászni; akkoriban a mainál nagyobb területen fordult elő. A 19. században legalább 50 ezer fókát öltek meg, és ezzel a fajt annyira megritkították, hogy az 1890-es években azt hitték, hogy végleg kipusztult. Ebben az időben készítette el a faj tudományos leírását Clinton Hart Merriam amerikai zoológus; a tudományos névvel kutatótársa, C.H. Townsend előtt kívánt tisztelegni. 1926-ban egy halász kéttucatnyi állatra bukkant Guadalupe szigetén. Kettőt közülük elevenen befogott, és eladta őket a San Diegó-i állatkertnek. Mivel azonban nem volt megelégedve a kapott fizetséggel, visszament a szigetre, és az összes ott talált fókát lelőtte. 1949-ben derült csak ki, hogy neki sem sikerült kiirtania ezt a fajt. Ma mintegy 7000 guadalupei medvefóka él; a fajt az IUCN a 'majdnem veszélyeztetett' (near threatened) kategóriába sorolja.
Torka és mellkasa sárgás vagy aranyszínű.
Ez a faj a Tristan da Cunha-, Amsterdam-, Saint Paul-, Crozet-, Gough-, Marion-, Prince Edward- és Macquarie-szigeteken szaporodik.